Nem filmkritikát akarok írni, se filmelemzést, hiszen abból van bőven, és nálam elismertebb emberek elemezték, boncolgatták ezt a sikeres filmet. Csupán a saját gondolataimat emelném ki, amik megragadtak engem.
Amit üzen nekem a film, az, hogy ki kell tartani az a személy mellett, akit szeretünk, jóban-rosszban. Tudom, hogy elcsépelt, közhely, de ez a film tökéletesen bizonyítja, hogy milyen gyötrelmekkel, áldozathozatallal jár egy párkapcsolat. Kb. a közepe felé, John Nash feleségének azt mondja valaki, hogy milyen szerencsés a férje, hiszen egy ilyen kitartó, odaadó felesége van. A nő válasza csupán annyi, hogy inkább szerencsétlen. Voltak nehéz pillanatok, sőt azt hiszem az egész életük nehéz pillanatokból állt. De kitartottak egymás mellett. A mai rohanó világban ritkán látunk ilyent. Ha gond van, hátat fordítunk a másiknak, elválunk, szakítunk, oldja meg mindenki, ahogyan tudja. Ha tehetném, ide egy számot linkelnék: Te majd kézen fogsz és hazavezetsz-nem mindenben releváns, de a lényege átjön. Én is egy ilyen társra vágyok! Akit ha éjjel kettőkor felhívok, hogy beteg vagyok, az nem azt mondja, hogy miért ébresztettél fel, hanem felhívja az első orvos ismerősét. :)
Másik dolog, ami érdekes számomra, hogy ebben a filmben is egy zseniális ember életét ismerjük meg. Egy olyan ember életét, aki bizonyítani akart, aki a legjobb akart lenni, egy olyan területen, amit nem volt egyszerü meghódítani. Persze sikerrel járt. A végén ő aratta le a babérokat. És nemcsak John Nash élete alakult így, hanem David Helfgotté is, csakhogy témánál maradjunk. Mindezért, szerintem, borsos árat fizetett. A skizofrénia, mint mentális betegség keresztbe vágta az életét, nem tudott úgy örülni a sikereinek, ahogy egy egészséges ember tenné. Vagy épp, hogy tudott örülni a maga módján, de a társadalom által meg volt bélyegezve. De talán csak így érhetett el ilyen sikereket? Kellett mindehhez a betegség? Ha nem lett volna beteg nem is ismerték volna el? Vagy ha nem akart volna nagyot mutatni az ő pályáján nem lett volna "beteg"? Ezek a kérdések végig szaladtak az agyamon, amin lehetne filozofálni, de szerintem már az is elég, hogy megszületettek, legalább kérdés szintjén.
A szomszédom lelkész volt, sokáig nem értettem, hogy miért kellene féljek tőle, miért kerülik őt az emberek. Ilyen nagy szavak keringtek, hogy bolond, őrült, idegbajos. Én 5-6 évesen nem igazán értettem, hogy miről van szó, csak azt hallottam a nagyoktól, hogy belebolondult a sok tanulásba. Rengeteg időnek kellett eltelnie, ahhoz, hogy megértsem: ő is valakinek a kedvére akart tenni, a legjobb akart lenni, de ezt a terhet nem bírta elviselni, így összeroppant és egy olyan szintre került, ami már nem volt emberi, a felesége elvált tőle, gyermekei nem látogatták, az idős édesanyjára támaszkodhatott csak, de azt hiszem, hogy ő is félt tőle, a dührohamaitól. Pedig valójában jó ember volt, elismert ember, csak a betegsége nagyon mélyre taszította.
A sikerért minden esetben ilyen árat kell fizetni? Akkor inkább nem viszem túlzásba a tanulást:-"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése